szerda, május 02, 2007

Észak-magyarországi Kirándulások III. (Szanticska)

Következő úticélként egy olyan települést szeretnék az érdeklődők figyelmébe ajánlani, amely sokak számára Magyarország legkisebb lakott településeként vonult be a köztudatba, holott a valóságban ez a falucska Abaújlak részeként lelhető fel a térképeken. Ez a falucska a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Szanticska.

A Budapesttől 217 kilométerre található település megközelítése legkönyebben az M3-as, majd M30-as autópályán Miskolcig onnan a 3-as úton Szikszóig. Szikszón a táblával jelzett kereszteződésnél balra kanyarodva Alsóvadász irányába, majd onnan tovább Homrogd - Kupa - Felsővadász - Gadna települések érintésével érünk be Abaújlakra. Szanticska megközelítéséhez át kell haladnunk a településen, majd a jelzett kereszteződésnél jobbra kanyarodva egy kis völgyben találjuk a csodás falucskát.

Egyéb közlekedési eszközt is igénybevehetünk a település megközelítéséhez: Budapest-Keleti - Miskolc (vagy Szikszó) viszonylatban vonattal (ELVIRA) a leggyorsabb az eljutás, onnan pedig autóbusszal (Borsod Volán) juthatunk el közvetlenül úticélunkhoz átszállással együtt 3-3,5 óra alatt.


A település 18 házával és 2 templomával, ma leginkább egy skanzen szerepét tölti be, a Cserehát mezögazdasági, méhészeti és egyéb használati eszközeinek bemutatásában. Évente több alkalommal is programokat tartanak, amelyre érdemes ellátogatni. Vendégház és kemping is igénybe vehető a falucskában.

További információk: Szanticska, Vendégház

2 megjegyzés:

Dame Ragnell írta...

"Arra tévedt egyszer egy újságíró. Fent bóklászott a dombtetőn, a gerincen, ott, ahol az országút is tovaszalad. Eközben vette észre, hogy lenn a völgyben – mint egy kráter gyomrában – jegenyék 'pipálnak'. A jegenye nem nő csak úgy magától, mint az akác, amelyből sok van errefelé, vagy mint a kökény, amely akkortájt már valóságos bozótligeteket alkotott.
Szóval a jegenyék integettek, s az újságíró lement a kráter gyomrába. S lelt ott egy térképen nem található falut, pár házat, s még kevesebb pipáló kéményt. S kistemplomot, kápolnát, valamint gyöngyvirágos temetőt. Egy csereháti töredéket. Csendeset, enyhén szomorút. Egy virágkorában sem nagy falu naplementéjét. S megírta e szívéhez közelállót. Nem egyszer, nem kétszer. Afféle nekrológok voltak ezek az írások. Tudta ő, másban nem tud segédkezni, mint a tisztességes búcsúztatásban. S aztán ő is csak várt. Várta, mikor fogy el onnan az utolsó lélek, s miként ver fel minden portát az őstermészet, s mikor kezdi bontani kőről kőre, tégláról téglára házait az enyészet.
Aztán az újságíró már csak értesült róla, hogy talán úgy, mint hajdanában ő, ugyanarra tévedt egy ember. Egy ember, akit hasonlóképpen völgybe hívtak a jegenyék, a dombok karolta mélységet betöltő csend. Ez a másik is szívébe zárta ezt a sok szilva- és körtefás lakhelyet. Ám ő nem siratta el, mint előtte már oly sokan mások, hanem mindenekelőtt házat vett ott. Házat, hogy első fellángolásából tartós tűz legyen, s szándéka valóban gyökeret eresszen. S a csoda lám lőn! A szándék gyökereiből a tettek fája kezdett kiterebélyesedni, évről évre több levelet hozva. Új funkciókat adva, életet lehelt az a másik ember, Pál István, (vagy ahogyan mindenki nevezi őt, Pál Pista), s a később hozzá-, mellészerveződött, kultúrmissziót felvállaló kis csapat, a csereháti Szanticskába.

Évekkel ezelőtt a szanticskai jegenyéken üresen maradtak a fészkek. Mára viszont, mintha a madár is érezné, érdemes visszarepülni. Hisz tavaszt kell itt dalolni, víg nótát, s nem az életet elsirató, fájdalmasan szomorút." (Hajdu Imre - www.tiszaujvaros.hu)

Névtelen írta...

Nagyon erdekes, koszonom